Rosszfiúból jófiú, vereséggel debütálóból világelső, önző utcagyerekből szerető család-apa - így lehetne összefoglalni Bernard Hopkins romantikus regénybe illő élettörténetét, melyről ez a cikk szól.

EZ A CIKK 2005-BEN JELENT MEG A PROFIBOX.HU -N. ÉRDEMES ELOLVASNI, HISZEN SZÁMOS ÉRDEKES, ADDIG MAGYARORSZÁGON NEM PUBLIKÁLT RÉSZLETEK TALÁLHATÓK BENNE A VETERÁN LEGENDA ÉLETÉRŐL!

Amikor a boksztörténeti huszadik címvédésre készülő, negyvenéves Bernard Hopkins (45-2-1; 32TKO/KO) hosszú karrierjével kíván a rajongó megismerkedni, akkor az idáig vezető hosszú folyamat legelején kell felvennie a fonalat. Máskülönben nem értheti meg, hogy mit keres ez az élő legenda a legtöbb szaklap súlycsoportonkénti listájának legtetején ilyen idősen és ilyen elszántan, ismerve az ökölvívás minden fortélyát és minden trükkjét. Az előzmények megismerése fontos a következmények megértéséhez, ezért ez a cikk is inkább Bernard életútjával, semmint kizárólag profi karrierjével foglalkozik. Húsz éve Hopkins még a rács mögött csücsült, szombaton viszont huszadszor lép kötelek közé bajnokként, és ahogy azt promótere, Oscar De La Hoya frappánsan-önironikusan megfogalmazta, eddig: "tizenkilenc ember jött, tizenkilenc ember ment. Én csak tudom, én voltam az egyik." Aki már ismeri ennek a remek ökölvívónak a történetét, az a leghatározottabban kijelentheti - Bernard Hopkins megvalósította az Amerikai Álmot!

Hopkins 1965. január 15-én született Philadelphia egyik lepattant kerületében, egy sokgyermekes családban, id. Bernard Hopkins és felesége, Shirley gyermekeként. A családban nyolcan voltak testvérek, négy fiú és négy lány, azonban a környezet és a társadalmi útvesztők miatt nem mind érték meg Bernard felemelkedését. A keserű fiatalkor történetét maga a bajnok meséli el, egészen kiskoráig visszanyúlva.

"Mindig is vezetői képességekkel rendelkeztem. Ötödik osztály, hatodik osztály lehetett... ha valaki balhézott egy másik sráccal, az mindig hozzám jött védelemért. De ez nem volt ingyen. Talán csak egy mogyoróvajas szendvics banánnal volt az ára - ez volt a kedvencem - de mindig felszámítottam valamennyit. Később én voltam az a srác, akihez azok a lányok folyamodtak védelemért, akiket megvertek a barátai. De az az igazság, hogy öntudatlan voltam, egy egyszerű bűnöző. Kétféle ember létezik: bárány és farkas, és én farkas voltam.

A legtöbb ember, akin élősködtem, kemény volt, de én még keményebb voltam. Nőtől soha sem loptam, és fegyvert sem használtam. Leginkább a megfélemlítés miatt vettem el dolgokat. Ha láttam egy jó nyakláncot valakin, általában ez történt: "Szép lánc... Megnézhetem? ...Azt mondtam, hogy meg akarom nézni azt a láncot! ... Mutasd a láncot! ... Add oda azt a kibaszott láncot, most!" Nem akartak verekedni velem. Meg volt a hírnevem. Néha csak ránéztem egy srácra, és már adta is oda a nyakláncot, anélkül, hogy kértem volna. Egyik ilyen helyzetben sem volt nagy pénz. Ezek apró cuccok voltak, de megszerzésük igazi adrenalin-bombaként hatottak. Egyszer kilenc aranyláncot viseltem.

Otthon elrejtettem, amit loptam. Ha édesanyám vagy édesapám elkapott egy nyaklánccal, azt mondtam, hogy kölcsönkértem egy barátomtól. De tudtam, hogy egy idő után rájönnek. Elhozhattam volna a rendőrségi iroda asztalát, és azt is letehettem volna a nappalinkba. Édesanyám mindig azt hajtogatta, hogy "tudod fiam, börtönbe fogsz kerülni." És igaza is lett!

Nem is tudom hányszor függesztettek fel az iskolában. Nem tiszteltem az életet. Elég alkalmat szolgáltattam arra, hogy rács mögé kerüljek. A tanáraim azt mondták, hogy nem érem meg a nagykorúságot, és én hittem nekik. Amikor tizennégy éves voltam, belém vágtak egy jégcsákányt egy kockajáték alkalmával. A tüdőmet néhány centiméterrel a szívem mellett lékelték meg. Harminc napot voltam kórházban. Egy évvel később megint megkéseltek, ezúttal hátba szúrtak. Tudtam, hogy csináltam valami rosszat azzal a sráccal, aki megtámadott. De sok más rossz dolgot is tettem több emberrel is, amire nem emlékszem. Harapásnyomok voltak a kezemen mindenhol az utcai verekedések után. Miért úsztam meg élve? Nem tudom."

Tizenhét évesen Bernardot le is csukták többrendbeli bűncselekmény miatt. Az egyik ítéletben öt és tizenkettő, a másikban három és hat év közötti letöltendő börtönbüntetést szabtak ki Hopkins-ra; a még fiatalkorú utcagyereket hűvösre tették. Bernard 1984 és '89 között 56 hónapot töltött a Graterford State Penitentiary büntetőintézetben.

"Nem hibáztattam a bírót. Két év alatt harmincszor voltam tárgyaláson. Mi mást tehetett? Be kellett vonulnom a büntetőintézetbe, hogy nagyobb biztonságban legyek, mint az utcán. Nem vagyok büszke arra, amit annakidején tettem, de amilyen fordulatot vett az életem, az magáért beszél. A börtönben a cápák csak arra vártak, hogy egy kis félelmet fedezzenek fel a szememben, amikor bevonultam. Leszálltam a nagy kék buszról, a bokám hozzá volt bilincselve a derekamhoz és a csuklómhoz. Még csak lépni sem tudtam, csak csoszogtam előre. A bennlakók már a fogadószobában úgy méregettek, mintha friss csirke lettem volna. Y4145... ezt a számot kaptam. Ez volt a nevem a börtönben. Soha nem felejtem el ezt a számot.

Sok mindent láttam a börtönben, amiről nem szép vagy jó beszélni. Tizenhét éves voltam. Nem tartottam magam veszélyesnek, de gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, gyerekmolesztálókkal, skinheadekkel, és maffia-kinézetűekkel voltam körbevéve, szóval veszélyes volt a helyzetem. Láttam, amint megöltek valakit egy összeeszkábált csákánnyal, egy doboz cigi miatt. Megerőszakolásokat is láttam. Ruha nélkül nem is mentem be a zuhanyzóba. Felöltözve kellett zuhanyozni, mert nem számít, hogy milyen erős az ember, ha négyen vagy öten jönnek."

Nem sokkal bevonulása után Hopkins szörnyű hírt kapott: bátyját, Michael-t, hátba lőtték és meghalt az utcán. "Telefonon tudtam meg. A börtönben a telefonálás úgy működik, hogy megadod a számot, és tíz perced van beszélni, mielőtt a következő ember sorra kerül. Éppen az édesanyámmal beszéltem, és hallottam a hangján, hogy valami baj van. Azt mondtam: "Anya, tudom, hogy valami baj van. Mi történt?" Ekkor továbbadta a kagylót Bernadette testvéremnek, aki Marcy-nek adta, végül visszajutott édesanyámhoz, aki azt mondta: "Michaelt tegnap este lelőtték. Meghalt." És ekkor a rab, aki mögöttem állt, megszólalt: "Igyekezz haver! Lejárt a tíz perc. Én következem!"

Hetente kétszer lehetett látogatni, s nem hiszem, hogy anyám három vagy négy alkalomnál többet kihagyott egy évben. A barátnőm elhagyott. A barátaim nem akarták felvenni a telefont. De az édesanyám mindig ott volt... Lehetett eső vagy hó, ő végigállta a megalázó motozást; végigtapogatták a zsebeitől a melltartójáig, hogy nem akar-e bevinni valamit.

Nem hibáztathatok senkit, csak saját magamat, amiért ilyen helyzetbe kerültem én és a családom. Talán a társadalom helyezi el a csapdákat, amelyekbe bele lehet zuhanni, de ha az ember beleesik, az az ő hibája. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnék vissza arra az 56 hónapra, amit a börtönben töltöttem. Így őrzőm meg a józanságomat. Bent mindent megtettem azért, hogy csak a saját dolgommal törődjek. Felvettem egy álarcot: megpróbáltam keménynek mutatkozni. De utáltam ezt csinálni. Szerettem volna mielőbb kijutni. 56 hónap alatt egy felírásom sem volt. Azt mondtam magamnak, s meg is ígértem minden nap: "Ha valaha kikerülök innen, soha többé nem jövök vissza."

Fel kellett készülnöm ugyanakkor a visszatérésre. Tizenhét éves voltam, nem tudtam rendesen kiejteni a szavakat, alig tudtam olvasni. Ha mondtam valamit, nem voltam biztos abban, hogy helyesen használom a szavakat. Ekkor jutottam arra, hogy ezen változtatni kell. Szóval elkezdtem tanulni a börtönben, és főiskolai végzettséget adó diplomát szereztem. Több időt fordítottam arra is, hogy elgondolkozzam azon, amit csináltam. Amikor valaki elkövet egy bűncselekményt, nem gondol senki másra, csak magára. Aztán, egy idő után, elkezdi keresni azokat, akiket okolhat, pl. az édesanyját. De addig nem gondolkodik helyesen az ember, amíg be nem látja, hogy akit megfenyegetett és kirabolt, az is egy ember; ő is valakinek a fia vagy bátyja vagy apja. Azt is megtanultam a börtönben, hogy nem kell rossznak lenned, ha kemény akarsz lenni."

Hopkins az ökölvívást hétévesen, tehát bőven a bevonulása előtt kezdte, de igazából bent kötelezte el magát emellett a kiváló sportág mellett. A Graterford az egyike volt annak a hat börtönnek, amelyek között ökölvívó bajnokságokat szerveztek. Bernard négy nemzeti börtönkupát is megnyert. "A boksz volt az én terápiám. Helyes mederbe terelte az ítélőképességemet. Fiatalabb koromban is bokszoltam, hétévesen kezdtem, és volt pár amatőr meccsem. A börtönben azt mondták, hogy olyan vagyok, mintha meg lennék ütve. Őrültnek tartottak. A börtön pályáján úgy futottam, mint egy versenyegér négy keréken, körbe és körbe, körbe és körbe; közben végig azt mondogattam magamban, hogy "egyszer kikerülök innen. Világbajnok leszek."

Huszonkét éves volt Bernard, amikor ismét szabad levegőt szívhatott, a felkapaszkodás azonban nem volt könnyű. "Egy csomó srác, akit fiatalkoromból ismertem, halott volt. Mások viszont dealerek lettek, nagy kocsijuk és csillogó ékszereik voltak, meg ilyenek. Levelező tagozaton végzett, elítélt bűnöző voltam, segédmunkásként dolgoztam, és kisebb négymenetes meccseket vívtam. Nem engedték, hogy szavazzak, mert börtönben voltam, ugyanakkor adót azt fizethettem, elhihetik. Néhány börtönszabály azonban belém égett. Az emberek sokszor szóltak, hogy "Bernard, már nem vagy börtönben. Miért takarod el a tányérodat a bal kezeddel, amikor eszel?"

A különböző források szerint 99-5 volt az amatőr rekordja Hopkins-nak, amikor úgy döntött, hogy a profik táborába lép. 1988. október 11-én vívta első mérkőzését fejvédő és trikó nélkül. A meccs előtti mérlegelésen Bernard 177 fontot nyomott, tehát a cirkálósúly határán mérlegelt! A négymenetesre kiírt, debütáló mérkőzését mindjárt el is veszítette, a szintén kezdő Clinton Mitchell többségi döntéssel legyőzte börtönviselt sporttársát, és azóta is büszke lehet arra, amire rajta kívül csak egyvalaki volt képes: megverte Hopkins-t! Ezt követően egy tizenhat hónapos szünet következett Bernard félresikeredett kezdetű karrierjében, legközelebb 1990-ben láthatta a közönség a philadelphiai ökölvívót. Ekkor már Bouie Fischer volt az edzője; a kiváló mesterrel azóta is a legnagyobb egyetértésben dolgoznak. Visszatérése után a bokszoló mindjárt húsz mérkőzést vívott két és fél év alatt, s 1992 végén már a USBA középsúlyú övéért húzhatott kesztyűt Wayne Powell ellen. Szerencsét hozott Hopkins-nak a 21-es szám: 21. győzelmét 21 másodperc alatt begyűjtötte, de nem ez volt a legnevezetesebb gyors sikere a philadelphiainak. Különben ebben az időszakban kapta az Executioner, azaz Hóhér becenevet is. A Jouvin Mercado elleni meccsének videofelvételét nézte, és ekkor hallotta, hogy második menetes befejezését a kommentátorok egy hóhér munkájához hasonlították. Hopkins-nak megtetszett a becenév, és azóta is Hóhérként szólítják a ringbe.

Egy sikeres címvédés után - Bernard először bokszolta végig a 12 menetet - 1993. május 22-én egy előrehozott csúcstalálkozó következett két későbbi világelső között - a piros sarokba Roy Jones Jr.-t szólították! Az összecsapás napján Jones rekordja 20-0; 19KO volt, míg Hopkins 22-1; 16KO-s mérleggel lett bejelentve. A mérkőzés mindkettejük számára addigi profi karrierjük legfontosabb eseménye volt - az IBF betöltetlen középsúlyú övéért csaptak össze, s mivel két remek képességű, a ranglista tetején jegyzett ökölvívó harcáról volt szó, izgalmas mérkőzésre volt kilátás a washingtoni RFK Stadiumban. Az összecsapás a közönségmeccs tekintetében azonban elmaradt az elvárásoktól, és a leütésektől mentes, 12 menetes csata emléke sokak számára úgy maradt meg, mint Jones első világbajnoki csatája, ahol eljátszadozott az ellenfelével. A mérkőzés valóban Roy fölényét hozta, de egyáltalán nem volt a csata gyalog-galopp a számára. Az első menetetekben mindkét ökölvívó visszafogottan, ellenfelét tisztelve bunyózott, és egy technikai-taktikai csata volt kibontakozóban. Roy gyorsasága azonban szembetűnő volt Bernardéhoz képest, és a ring közepén, hosszú idő után végre néhány kombinációt is eleresztett. Hopkins ugyanakkor gondoskodott arról, hogy egy percig ne lankadjon az egykori olimpikon figyelme, és a kötelekhez szorítva többször is megsorozta ellenfelét. A mérkőzés második felében időnként meg-megvillant a játékos Roy - valóban ezek a momentumok voltak az összecsapás leglátványosabb megmozdulásai - azonban a bekapott ütések ellenére rendületlenül előre jövő Hóhér kitűnő lábmunkájával lélegzetvételnyi szünetet sem adott riválisának. Jones végeredményben mind az ütések számában, mind a hangsúlyos találatok tekintetében felülmúlta ellenfelét, és néhány szoros menetet leszámítva egyhangú, mindhárom bíránál 116-112-es pontozással derekára csatolhatta első világbajnoki övét, amit hamarosan hátra is hagyott. Hopkins ezen a mérkőzésen - talán a kellő rutin hiányában és egy fantasztikus ökölvívó sebességbeli fölénye miatt - nem azt a teljesítményt nyújtotta, amivel a későbbiekben hihetetlen nyeréssorozatát véghezvitte. Még nem jött el Bernard Hopkins ideje.


Második veresége után a Hóhér azonnal visszament az edzőterembe, két és fél hónap múlva pedig már ismét a USBA középsúlyú övéért húzott kesztyűt - a veretlen Roy Ritchie megállításával vissza is szerezte azt. Két címvédés után - az egyiken legyőzte a korábbi világbajnok Lupe Aquinót - 1994-ben ismét megnyílt a lehetőség a csúcs meghódítására. Segundo Mercado ellen Hopkins ismét az IBF középsúlyú övéért léphetett szorítóba - de ezúttal sem térhetett haza a díszes trófeával. A mérkőzésen a Hóhér kétszer is földre került, és amikor nagy nehezen összeszedte magát, már csak egy döntetlenre tudta felhozni a csatát. De Mercadóhoz nem csak az egyetlen döntetlenje, hanem az első világbajnoki győzelme is kötődik: az 1995 áprilisában megrendezett visszavágón ellenfelének esélyt sem adva, a csatát végig irányítva, a hetedik menetben megvalósította nagy gyermekkori álmát, amely évekig oly távolinak tűnt, mint egy másik naprendszer - Hopkins világbajnok lett.

Bernard amellett, hogy kitűnő kondíciójával képes 12 meneten keresztül nagy iramot diktálni és bedarálni az ellenfelét, öklei hatalmas erővel is meg vannak áldva. Ezt bizonyítja rekordidejű első címvédése: Steve Franket (#1) két hatalmas jobbhoroggal már az első gongszó utáni tizedik másodpercben padlóra küldte, és a rászámolás tovább tartott, mint a Hopkins akciója - a bíró végül 0:24-nél leintette a mérkőzést. Lecsapott a Hóhér, és minden idők legrövidebb középsúlyú világbajnoki győzelmét aratta - a boksztörténet is csak egyetlen rövidebb bajnoki mérkőzést ismer az egész sportágban: Daniel Jimenez 17 másodperces "munkáját" Henry Geier ellen. Hopkins most már elkapta a fonalat, s habár 31 évesen, két vereséggel a rekordjában semmi sem utalt boksztörténeti babérokra, harmincas éveiben olyat alkotott, amire a kategória történetében még nem volt példa, és amit szombaton egy kerek számmal akar kiteljesíteni - sorozatban hússzor megvédeni világbajnoki címét! Persze ezen a szinten ez már csak játék a számokkal, s kellett ehhez egy relatíve gyenge középsúly is. Azonban ha a világelső ellenfelek száma kevés is volt, a menetek megnyerésében egyértelműen érezhető Hopkins dominanciája. Amikor pedig az igazán nagy nevek jöttek, akkor is Bernard kezét emelték a magasba.

Nem egészen másfél hónappal az első címvédés után a veretlen Joe Lipsey-vel (#2) folytatódott a sorozat. A gálán, amelyen Mike Tyson elpusztította Frank Brunót és ismét világbajnok lett, Hopkins sem töltött sok időt a ringben. A "Pöröly" becenévre hallható Lipsey az első három menetet mind elvesztette, a már a negyedikben a Hóhér áldozata lett - KO-veresége után többet nem is lépett szorítóba. Bernard 1996-ban még egyszer lecsapott: William "Bo" James (#3) menetet ugyan nem nyert, de egészen a 11. menetig kihúzta a ringben, és csak pár perccel a vége előtt kapott ki TKO-val.

A következő év is hasonlóan sikeres volt Hopkins számára. A korábbi kétszeres világbajnok, de az akkor már veterán John David Jackson (#4) próbálkozott az egyre elismertebb philadelphiai ellen. Komoly korkülönbségről persze nem lehet beszélni, a mérkőzésen a bajnok mégis mintha egy évtizeddel fiatalabb lett volna riválisánál. Jackson ugyan mindent megpróbált, hogy ismét feljusson a csúcsra, azonban a pontozólapokon ettől egyre távolabb került, ahogy múltak a percek. Miután a hatodik menetben padlóra is került, már csak idő kérdése volt, hogy mikor fejezi be a mérkőzést ellenfele - a Hóhér a következő menetben tett pontot a munka végére.

1997. július 20-án vívta Bernard másik előrehozott rangadóját: a kihívó sarkában egy 28 éves, jamaikai származású, makulátlan rekordú harcos állt, a neve - Glen Johnson (#5). Előrehozott rangadóról elsősorban Glen tavalyi sikere miatt lehet beszélni, Clinton Woods, Roy Jones Jr. és Antonio Tarver legyőzésével ugyanis a Ring magazinnál év bokszolója lett. De ahogy néhány évvel korábban Hopkins, úgy 1997-ben még Johnson sem érte el saját teljesítményének csúcsát. A csata viszonylag lassú indulását követően a bajnok hamar kezébe vette az irányítást, és kemény állú kihívóját egy hatalmas balhoroggal már a második menetben megfogta. Bernard ezen a ponton ugyan nem tudta befejezni a csatát, testütései, horgai és felütései azonban ettől kezdve egyre nagyobb számban landoltak ellenfelén. A középső felvonások már küzdelmesebb perceket hoztak, de Hopkins kézgyorsasága és remek ütemérzéke miatt nem sok babér termett Glennek - az ötödik menetben pedig ismét bajba került egy méretes felütést követően. Közelről hirigelve, vagy távolról, ütőtávon kívülről indítva - a bajnok fölénye minden helyzetben nyomasztóvá vált. A nyolcadikban, egy testre mért balhorogtól látványosan lelassult a kihívó, és megindult a visszaszámlálás a jamaikai szenvedéseinek végéig - végül a 11. menetben, a mérkőzésvezető Pat Russell vetett véget az egyoldalú csatának.
Az év végét a Hóhér egy 12 menetes csatával zárta, s ellenfele, Andrew Council (#6) minden igyekezete ellenére is csak 1-2 menetet tudott elvinni. Hopkinst ekkor már kétségtelenül a legjobb középsúlyúnak tartották a mezőnyben.

1998-tól kezdett viszonylag ritkábban bokszolni a Hóhért, habár Simon Brown (#7) ellen épp' két hónappal a Council elleni mérkőzése után bokszolt. A váltósúlyban és nagyváltósúlyban is csúcsra jutó Brown megpróbálta már a találkozó legelején felpörgetni az eseményeket, így aztán a bajnoknak annál nagyobb teret engedett a villanásokra. Bernard hamar megkínálta kihívóját elsőszámú ütésfajtájával, a balhoroggal, és a következő menetekben fölényes bunyó mellett csillogtatta boksztudását - hol hátrafelé lépkedve csalta magához Simont, és verte keresztbe, hol a köteleknél szórta meg a korábbi bajnokot. Az ötödik felvonásban egy remek jobbhorogtól Brown padlóra is került, és a Hóhér ezt követően egy hatalmas sorozattal szabályszerűen kivégezte ellenfelét. Simonnak túl sok volt a középsúly, de nem ő volt az az ellenfél, akire úgy fog emlékezni a boksztörténet, hogy alsóbb súlycsoportból feltörve, Hopkins hátán akart felkapaszkodni a középsúly trónjára, de a bajnok végül őt törte meg.
Bernard másik 1998-as mérkőzése meglehetősen bizarr végkifejlettel zárult. A keménykezű Robert Allen (#8) elsősorban közelről bokszolva próbálkozott, és a mérkőzés ígéretesen kezdődött - a negyedik menetben azonban a csata egészen meglepő módon véget ért. Amikor a mérkőzésvezető Mills Lane megpróbálta szétválasztani a sokadszorra összecsimpaszkodott két ökölvívót, Hopkins megcsúszott, s szerencsétlenségére kiesett a kötelek között. Mivel megsérült a bokája az incidensben, a mérkőzésen no contest-et hirdettek, azaz nem született eredmény. Az esetet később maga a bíró is kommentálta: "Allen lefogta Hopkins fejét, és azt hiszem, az egyik karjával át is ölelte. Egymással birkózva a ring széle felé mozogtak. Megpróbáltam a kesztyűt elhúzni Hopkins fejétől és szétválasztani őket, eközben a felek a kötelekhez sodródtak. Amikor odaértek, a kötelek nem tartották meg őket, így Bernard kiesett."

1999 februárjában létrejött a visszavágó, és ezúttal Hopkins sem Allennek, sem a bírónak nem adott esélyt. Robert egy jobbegyenes benyelésével már a második felvonásban megismerkedett a padló vászonburkolatával, majd egy - Bernard esetében most már szokásos - egyoldalú mérkőzésen bedarálta ellenfelét, s a hetedik menetben megállította Allent - a Hóhér kilencedik alkalommal vihette vissza magával az IBF világbajnoki trófeáját. Az egyetlen menet, amelyet nem nyert meg a philadelphiai, a negyedik volt, ebben ugyanis megintették mélyütésért.
Antwun Echols (#10) ellen, az esztendő második felében ugyancsak meggyőző diadalt aratott, és egyoldalú, 12 menetes mérkőzéssel ünnepelte 10. címvédését - ezzel a statisztikával már a boksztörténet három legeredményesebb középsúlyú bajnoka között találjuk. "Megmutattam a világnak, hogy hátrálva is bárkit meg tudok verni, akárcsak Sugar Ray Robinson vagy Willie Pep" - nyilatkozta a mérkőzés után a Hopkins.

2000-ben a Hóhér először a remek képességű kanadai Syd Vanderpool (#11) ellen húzott kesztyűt. Az "Ékszer" becenévre hallgató hivatalos kihívó a Glen Johnson elleni sikere után hamar világbajnoki babérokra tört, Bernard személyében azonban emberére akadt. Ezen a mérkőzésen a Hóhér jobbkezes bombái maradtak leginkább emlékezetesek; az ötödik menetben egy tiszta jobbossal meg is fogta a kanadait. Vanderpool a csata középső szakaszában harcolt a leglátványosabban és leghatékonyabban, mindez azonban csak 1-2 menet megnyerésére volt elég. Az utolsó percekben pedig az erejével is elkészült, így kisebb csoda, hogy végül pontozással maradt "csak" alul.
A második évezred végén Bernard még egyszer kötelek közé lépett - ezúttal egyik korábbi ellenfelével, Antwun Echolsszal (#12) nézhetett ismét farkasszemet. Első találkozójuknál egy sokkal izgalmasabb és látványosabb csatán igazi test-test elleni harcban kívánták döntésre vinni a dolgot a küzdő felek. Nemcsak a Hóhér, hanem Echols is vállalta a nyíltsisakos küzdelmet - vesztére, mert a hetedik menetben padlóra került. A csata különben már eggyel korábban, a hatodikban is véget érhetett volna, ugyanis miután a kihívó a padlóra lökte ellenfelét, kis híján leléptették. Ezt azonban megúszta, így aztán egy kiadós verés után, a 10. felvonásban kapott ki Hopkinstól. Újabb nagy sikert aratott a Hóhér, de a java még csak ez után következett...

Az új évezredben Bernard már vitathatatlan bajnoki álmokat kergetett, és a WBC trófeáját birtokló Keith Holmes (#13) ellen tehette meg az első lépést. A győztes a Felix Trinidad - William Joppy csata nyertese (a WBA bajnoka) ellen érdemelhetett ki egy találkozót a három nagy övért. Hopkins nem éppen egy közönségszórakoztató meccsen vitte mindezt véghez, de ez nem elsősorban rajta múlt. A kétszeres bajnok Holmes képességei egyszerűen nem bizonyultak elégnek a remek taktikai érzékkel és reflexekkel megáldott IBF bajnok ellen, így ő is a korábbi ellenfelek sorsára jutott - hatalmas pontkülönbséggel maradt alul. A Hóhér győzelmének kulcsa ezúttal is az volt, hogy hamar átvette a kezdeményezést, és ellenfeléhez közel maradva, saját stílusában bokszolhatott - ebben pedig eddig nem akadt ember a világon, aki meg tudta volna verni. Leütés ugyan nem volt a mérkőzésen, de a kései menetekben Keith néhányszor komoly bajba került. Hopkins 12 menetes csatában tehát megszerezte a WBC övét is, és ezzel túllépte Marvin Hagler rekordját, aki 1980 és '86 között tizenkétszer védte meg koronáit. Hagler menetelését csak egy másik legendás ökölvívó, Sugar Ray Leonard tudta megállítani szoros pontozással, 1987-ben, egy kitűnő csatában.

Hopkins máig legnagyobb sikerét egy másik hóhér ellen, az addig megállíthatatlan és megverhetetlen mészáros, Felix "Tito" Trinidad (#14) ellen aratta. Ugyan a puerto ricói is alsóbb súlycsoportból jött föl, de a háromszoros bajnok William Joppy-t olyan pofonokban részesítette első középsúlyú meccsén, amilyeneket csak jó néhány kategóriával feljebb osztogatnak - Titónak jól állt a középsúly. Hopkins különben ekkor már 36 éves volt, Trinidad pedig legjobb napjait élte, így a WBA bajnoka egyértelmű esélyesként lépett a szorítóba. A rajongók és a szakértők többsége is arra tette le a voksát, hogy élete legfontosabb mérkőzésén Tito megszerzi a vitathatatlan középsúlyú koronát. Csakhogy Hopkins ugyanilyen elszántsággal készült föl a mérkőzésre, amit néhány héttel egy sokkoló katasztrófa után vívtak az Egyesült Államokban. Bernard az első másodperctől az utolsóig megfontoltan és taktikusan bokszolt; briliáns képességeit és teljes fegyverarzenálját bevetve pedig nem sok teret engedett a kilencvenes évek és a boksztörténet egyik legnagyobb harcosának. A mérkőzés első három percét viszonylag lassú tempóban kezdte a két bajnok. A kölcsönös tisztelet a következőben aztán alább hagyott, s Hopkins bemérve az ütőtávot, néhány előkészítő egyenes után egy hatalmas jobbhoroggal is megkínálta Trinidadot. A csata képe kezdett egyoldalúvá válni, Bernard ugyanis nem engedte a töretlenül előrejövő harcost túl közel magához, ő maga azonban váratlan helyzetekből egyre több egyenest és bal-jobb kombinációt indított. Ahogy a Hóhér egyre növelte a nyomást, és kezdte uralni a szorító közepét, úgy Tito is többet próbálkozott a köteleknél, de ott sem járt sikerrel, mert amennyi találatot bevitt, annyit vissza is kapott a gránitállú Hopkins-tól. Felix utoljára a hatodik menetben tudta szorossá tenni a mérkőzést, ezt követően azonban - annak ellenére, hogy a philadelphiai egyre gyakrabban vállalta a veszélyes nyílt ütésváltást - a remek ütemben támadó és elmozgó Bernardtól annyi ütést kapott be, amennyit az csak be kívánt vinni. Hopkins a bal-jobbak mellett most már testre és fejre is bátran sorozott, felütésekkel, és közelharcban szűk horgokkal törte meg egyre jobban a puerto ricói ostromait. De a biztos vezetés tudatában Hopkins csak nagyobb sebességre kapcsolt, és a tizedik menet hatalmas hirigelésében olyan vereségben részesítette Titót, amilyet addig csak saját ellenfelei kaptak tőle. Trinidad ökleiben nem maradt elég erő, hogy egy KO-val kihúzza magát a bajból, és az utolsó felvonásban csak az volt a kérdés, hogy a Hóhér be akarja-e fejezni a csatát idő előtt, vagy a döntést a pontozókra hagyja. Be akarta, és egy hosszú sorozat után, egy igazi boksztörténeti jobbhoroggal padlóra is küldte Felixet, aki már nem tudta folytatni a csúcstalálkozót. Hopkins véghezvitte a lehetetlent: kiütötte Trinidadot. Jutalmaként a derekán egyesültek a WBC/WBA/IBF középsúlyú övei, s habár meccspénze messze elmaradt Titóétól, mivel azonban megfogadta saját magát, pénzügyileg sem járt rosszul. A Ring magazin az év bokszolójának is megválasztotta az új vitathatatlan bajnokot, aki végre megkapta a boksz világától azt az elismerést és tiszteletet, amit megérdemel.

A folytatásban promóteri oldalról azonban már kevésbé állt jól a szénája, és az ezredforduló nem éppen acélos középsúlyú mezőnyében két és fél év alatt csak háromszor lépett kötelek közé - egyszer sem komoly pénzzel kecsegtető mérkőzésen. Egyetlen 2002-es mérkőzésén a korábbi bajnok Carl Daniels (#15) ellen húzott kesztyűt, hogy győzelme esetén megelőzze az egyetlen olyan középsúly bajnokot, aki tizennégy alkalommal meg tudta védeni a címét. Hopkins nem akarta rövidre fogni a mérkőzést, és hatalmas dominanciával, fölényesen verve ellenfelét, egészen a 10. menet végéig uralta a szorítót. Ekkor a kihívó szorítósarka feladta a küzdelmet. Carlos Monzon 1970 és '77 között, tizennégy sikeres támadást vert vissza, és végül a csúcson, világbajnokként akasztotta szögre a kesztyűjét - rekordja ekkor azonban már csak a második helyre volt elég a képzeletbeli dobogón.

A Hóhér következő meccsén a francia Morrade Hakkarral (#16) nyolc menetig játszadozott, hogy aztán a kihívó szorítósarka feladja a küzdelmet. Az első percekben Hakkar szabályszerűen futott Hopkins elől, amikor pedig visszaváltott kocogásra, megkapta a büntetését a futásért. Az abszolút egyoldalú meccsen Bernard az otthoni közönség előtt inkább játszott egy kicsit, minthogy gyorsan kivégezze Morrode-ot, a hatodik menetben, egy testütés kései reakciójaként a francia mégis térdre ereszkedett egy kis szünet reményében. De ez csak pillanatnyi intermezzo volt a csatában, így a folytatódó küzdelmet a továbbra is egyoldalú mérkőzésen Morrode szorítósarka feladta.
Az év végén William Joppy (#17), a WBA bajnoka kapott lehetőséget a vitathatatlan trón meghódítására. Joppy 1996 óta két meccset leszámítva minden alkalommal világbajnoki mérkőzésen lépett kötelek közé, a Julio Cesar Green és a Felix Trinidad elleni vereségek után pedig azonnal visszaszerezte a WBA trófeáját - az utóbbi alkalommal egy szoros, vitatott végkimenetelű mérkőzésen, épp' a Hopkins ellen készülő Howard Eastman ellen. Bernard azonban a megszokott formájával a szokásos egyoldalúságot hozta. A negyvenes éveit lassan elérő Hóhér az első menetek alatt viszonylag megkímélte az erejét, aztán amikor látta, hogy Joppy csak nem akarja feladni a csatát, növelni kezdte a tempót. Habár ki nem tudta ütni Williamet, az eredmény így is magáért beszél: Joppy egész arca ijesztő mértékben feldagadt, és inkább egy kabaré főszereplőjének tűnt, mint egy exvilágbajnoknak. Egy másik siker is kötődik ehhez a címmérkőzéshez: Hopkins örömmel vette, hogy végre szétváltak útjaik Don Kinggel, és a Top Rank felé kezdett közeledni. Így aztán a tavalyi esztendő a ringben és a philadelphiai ökölvívó bankszámláján is hatalmas sikerként lett elkönyvelve.

Mindjárt 2004 elején felvetődött egy szuperrangadó lehetősége Oscar De La Hoya ellen, amibe mindkét fél boldogan belement. A két kiválóság találkozója előtt azonban júniusban még egy gálán, de egyelőre csak egymás után léptek szorítóba. Oscar Felix Sturmmal, a WBO középsúlyú trónjáért vívott harcban nagyon megszenvedett, s egy erősen vitatható döntéssel kvalifikálta csak magát a szeptember 18.-ra kiírt csatára. Bernard ellenben 12 menetben ismét simán megverte a kihívói pozícióba került Robert Allent (#18). A "régi ismerős" nem tudta meglepni a vitathatatlan bajnokot, a hetedikben pedig padlóra is került, de kihúzta az utolsó gongszóig - a közönség legnagyobb bánatára. De La Hoya (#19) oldaláról ugyan vitatva, de elő lett készítve a terep az őszi nagy csatára. A mérkőzés boksztörténeti eseményként lett beharangozva, hiszen először került terítékre egyszerre a négy nagy szervezet - a WBC/WBA/IBF mellett a WBO - világbajnoki öve. De a két név összecsapása számára is oldalakat foglaltak le a sportág nagykönyvének szabad lapjain.
Az mérkőzés aztán hidegzuhanyként hatott a látványos csaták kedvelőire, s a találkozóból egy rendkívül lassú taktikai mérkőzést alakult ki, ami igencsak alulmúlta a várakozásokat. Az első két menet alatt alig indított ütést a két ökölvívó, mindketten a másik támadását várták, így a kölcsönösen defenzív bunyó miatt két kézen össze lehetett számolni a találatokat. Hopkins, aki a mérkőzés előtt karrierje legalacsonyabb súlyát hozta, kihasználta hosszabb karjából adódó előnyét, és végig Oscar ütőtávján kívül tudott maradni. Viszont maga sem erőltette a támadásokat, ezért nagyon kevés akciót láthatott a közönség. Ritka pillanatokban ugyan rövid ideig vállalták a test-test elleni küzdelmet, és De La Hoya kombinációkkal is próbálkozott, de ellenfele ütőfelületét csak ritkán érte el. A szoros menetek után, a hetedik felvonástól aztán látványosan kezdett a mérleg Hopkins javára billenni, aki lefaragva a távolságon, egyre gyakrabban találta el bal-jobb kombinációival az Aranyfiút. A nyolcadik menet után pedig már érezte, hogy kezében van a mérkőzés, és hamar befejezheti - a szünetben ki is mondta, hogy "az én menetem következik." Így is lett: egy váratlan pillanatban, egy sebészi pontosságú balhoroggal testen megfogta De La Hoyát, aki nem tudott felkelni a padlóról. Berard tehát kiütéssel ünnepelte a boksztörténeti sikert, de erről az összecsapásról aligha marad meg több az emberek emlékezetében, mint az a remek testütés. "Hopkins szósz aprított májjal" - kommentálta a bajnok saját alkotását.

Érdekes fordulat következett a 2004-es esztendő végén Bernard életében: imént legyőzött ellenfele ugyanis egy meglepő húzással leszerződtette nem csak a Golden Boy Promotions ökölvívójaként, hanem annak egyik vezetőjeként! A Hóhér a Golden Boy Promotions East elnökeként tehát bokszolók menedzselésével is fog tevékenykedni. Unokaöccsét, Demetrius Hopkinst már le is szerződött az irodához. Ezzel a lépéssel Bernard lényegében biztosította visszavonulása utáni megélhetési forrását, és utolsó mérkőzéseire - nyilatkozatai szerint már csak kettő van hátra - a jó fellépési díj is garantált. A szombati csatát ennek értelmében a Golden Boy Promotions szervezi. "Boldog vagyok, hogy a csapat része lehetek. A mai nap bevonul az ökölvívás történelemkönyvébe. Oscar és az én erőm egyesítése még csak a kezdet. Más szabadúszót is szívesen látunk kötelékünkben, hogy forradalmasítsuk a sportágat. Új fejezet nyílik a boksz történetében, és ma írjuk az első oldalt." - kommentálta a csatlakozást az irodához Hopkins.


A Hóhér időközben betöltötte negyvenedik életévét, és édesanyjának tett ígéretét mindenképpen be kívánja tartani: 40 éves kora után abbahagyja az ökölvívást. Ha a 20. címvédést sikerrel veszi, még egy utolsó, nagy kaliberű csatát kíván vívni; listáján Trinidad és Winky Wright mellett olyan nevek is szerepelnek, mint a félnehézsúlyú Glen Johnson. Sokan felteszik a kérdést Bernard életkorával kapcsolatban: hogyan lehetséges, hogy a philadelphiai 40 évesen is ennyire jó formában van? Az idő múlásával Hopkins nem veszített sokat gyorsaságából és reflexeiből, s minden egyes meccsével mintha egyre magabiztosabbá válna. Az utóbbi összecsapásain ugyan már lassabb iramban kezdett, de így is sokáig vissza kellene nyúlni, hogy 10 elveszített menetet találjunk az oldalán. A Hóhér 12 éve veretlen, és 10 éve világbajnok, ami a címvédések száma mellett szintén egyedülálló a súlycsoport történetében. A remek teljesítmény okát fiatalkorában kell keresni. A törvénykerülő életmódot élő utcagyerek személyisége a börtönbüntetés alatt gyökeresen megváltozott, és elkötelezte magát a becsületes és egészséges polgári életmód, valamint az ökölvívás mellett. Bernard szinte újjászületve kezdte meg felemelkedését. Kellő eltökéltségére, szívére és önbizalomára pedig teste is pozitívan reagált, és kiváló edzője, Bouie Fischer mellett még most is olyan teljesítményre képes, amit egy huszonöt éves bokszoló is megirigyelne. Ráadásul a kiégés jeleit sem látni bunyójában, képességeit a negyvenes éveire is sikeresen konzerválta. "Minden reggel 4:30-kor már kint futok Miami tengerpartján, amíg gondolom Eastman alszik. Ha megkezdődik az összecsapás, egy 20 éves embert fog látni mindenki a ringben. Még az is megeshet, hogy egyesek elkezdenek nyomozni a születési anyakönyvi kivonatom után, hogy nem hamis-e. Csak rajtam áll, hogy bebizonyítsam az igazam, illetve csak Eastmanen áll, hogy bebizonyítsa, nincsen igazam. 20 címvédő találkozó... Azt akarom, hogy mindenki gondolkozzon el egy pár percig, hogy mit is jelent ez valójában. Ez nagyon ritka és páratlan dolog manapság." - nyilatkozta a szombati csatáról. Persze sokakat irritálja a Hóhér személyisége, és sokan unalmasnak tartják mérkőzéseit - az egyoldalú csaták nem egyszer váltották ki a közönség nemtetszését - ez azonban semmit sem von le sikereinek értékéből. S a negatív véleményekkel Bernard nem foglalkozik. "Nem zavar a lehurrogás. Philadelphiából jöttem. Hallottam már az embereket a Mikulást is lehurrogni."

Howard Eastman (#20) méltó ellenfélnek ígérkezik Hopkins 20. címvédéshez. Egyetlen, vitatható veresége mellett elveszített mérkőzés vagy döntetlen nem feketíti be a rekordját, s ugyan már harmincas éveinek közepén jár, sebesség, boksztudás és ütőerő tekintetében bizony komoly kihívás elé állíthatja Bernardot. A guyanai születésű kihívó Hopkins-hoz hasonlóan kiváló lábmunkával rendelkezik, a legtöbb ütésfajtát kiválóan használja. Képzett és kemény öklökkel megáldott harcos, akit méltatlanul esélytelennek tart a legtöbb fogadóiroda. Persze Eastman még nem találkozott szombati ellenfeléhez hasonló kaliberű riválissal, de az Angliában élő ökölvívó 11 év tapasztalatával aligha fogja megkönnyíteni a bajnok dolgát.
Azonban ahogy erre a gála címe is utal: Hopkins győzelem esetén Executionerből, azaz Hóhérból EXXecutioner lesz, egy ökölvívó, aki XX alkalommal verte vissza a hódítók támadásait.

Egy kérdés persze még nyitott marad egészen Bernard profi karrierjének a végéig: milyen pozíciót foglal majd el a középsúly és a sportág történetében ez a remek ökölvívó? Aggódni azonban nem kell: a kérdés valójában csak az, hogy a legnagyobbak, a legendás hősök között mennyire előkelő hely illeti meg. Eddigi eredményei magukért beszélnek, a kérdés csak az, hogy milyen befejezéssel zárja a hosszú és sikeres karriert.

Nem kérdéses, hogy Hopkins a szorítón belül megvalósította az amerikai álmot, de élete a szorítón kívül is révbe ért. Családi élete példaértékű, feleségével, Jeanette-el, és egyetlen gyermekével, Latress Gerney Hopkinsszal boldog életet élnek. Jeanette-el tizenhat éve ismerkedtek meg, s tizenkét éve házasodtak össze. "Ő is ugyanolyan erős személyiség, mint én. Amikor összeköltözünk, ő a közösségi tanácsadó szolgálatnál dolgozott Philadelphiában, és 25.000 dollárt keresett egy évben, mialatt én ökölvívóként erőlködtem. A földön kellett aludnunk. Nem lehetett levágni az utat, ami idáig vezetett, ahol most vagyunk. Ezt írásba lehet adni: szeretem a feleségem, és száz százalékban hűséges vagyok hozzá. Nem lógok szórakozóhelyeken. Nincsenek gruppijaim. Néha megesik, hogy valaki próbálkozik, de én azt mondom neki, hogy "házas ember vagyok". Ekkor talán megkérdezi: "és boldog a házasságod?". De én szeretem a feleségemet eléggé, hogy ne okozzak neki fájdalmat, remélem ő is hasonlóan érez.

Csak egy gyermekünk van. Egyetlenegy kislányunk, Latress Gerney Hopkins. A barátaink többsége már korán életet adott gyermekeknek, és egy idő után már kezdtek furcsán nézni ránk. Pedig mi próbáltunk mindent jól csinálni, de mintha vaktölténnyel lőttem volna. Azt hiszem akkor még nem jött el az ideje, hogy apa legyek."

1999-ben végre megszületett a kislánya. "Korábban még sosem voltam szülőszobában és nem láttam egy szülést sem. De aznap ott voltam. A C részlegben történt. Egy függönyön keresztül követtem az eseményeket, a feleségem nyugodt volt. Aztán megláttam, amint az a kis véres fejecske előbújik, és a nővér megkérdezte, hogy "szeretné a kezében tartani a kislányát, Mr. Hopkins?", és odaadta a babát betakarva. A kezemben tartottam a lányomat harminc másodperccel a születése után. Ekkor ígéretet tettem újra. Azt mondtam magamnak: "Ennek a babának lesz édesapja." Az emberek néha azt kérdezik, hogy példaképként szolgálok-e. Igen, példakép vagyok. Amikor fiatalokkal beszélgetek, az, hogy bajnok vagyok, emelőerőként hat. Ez már magától kiváltja a tiszteletet, szóval megvan a tekintélyem. A legfontosabb azonban az, hogy módom van más embereknek megmutatni, hogyan kell egy férfinak éreznie felesége és gyermeke iránt, hogyan kell értük felelősséget vállalnia. A szívem mélyén tudtam, hogy ha valaha kapok még egy lehetőséget az élettől, hogy törlesszem tartozásaimat, és eljussak onnan, ahonnan indultam, odáig, ahol most tartok, példát mutathatok nem csak az ökölvívásban, hanem az életben is. Én vagyok az Amerikai Álom."