Koksz után Boksz

Megvallom őszintén, hogy Popovics Tamásnál közvetlenebb ökölvívóval nemigen találkoztam - hol áldott, hol ezerszer elátkozott - "pályafutásom alatt". Pedig higgye el a kedves olvasó, hogy már majdnem minden profi öklözővel volt szerencsém személyesen találkozni, és - ezt mindenképp szeretettem volna valamikor lejegyezni - az összes sportoló a legnagyobb kedvességgel fogadott, és mindig, minden segítséget megadott ahhoz, hogy munkámat maradéktalanul elvégezhessem.

Popovics Tamás valami miatt mindig is kilógott abból a bizonyos sorból - a pozitívnál is pozitívabb értelemben. Lehet, hogy azért, mert ő - hozzám hasonlóan - nem beleszületett, hanem belecsöppent az ökölvívás vérkeringésébe. Az új közeg természetesen befogadta, de sohasem tagadta meg, hogy a sors furcsa játéka űzte-hajtotta az ökölvívás felé. Popovics ugyanis egykoron sikeres súlyemelő volt!
"Kezdjük az elején" - Én kezdeném is, de ez aligha fog menni! Az évkönyvek szerint Popovics Tamás 1973. április 21-én látta meg a napvilágot Pápán. De ez egyáltalán nem igaz. Az évszámmal nem stimmel valami. A bokszoló nem is tagadja, hogy a hivatalos irataiban más évszám van beírva, de ezt a következőkkel magyarázta: - Sajnos a sportban, és az ökölvívásban is eluralkodott az a szemlélet, hogy az embert nem kizárólag a teljesítménye alapján ítélik meg. Öreg nem vagyok, de nem szeretném, ha már a születési évem alapján leírnának, és emiatt nem kapnám meg azokat a lehetőségeket, melyeket úgy érzem, hogy megérdemlek.


Meséld el kérlek az olvasóknak, hogy egy súlyemelő minek a hatására kezd el az ökölvívással versenyszerűen foglalkozni.

- Nézd, az ökölvívás a világ legférfiasabb sportja, és az ebben való megmérettetés minden férfi álma. Szerintem még nem született ember a világon, aki nem vágyott volna arra, hogy a kezére kesztyűt húzzanak, és a szorítóban mutathassa meg bátorságát. Pedig a lehetőség adott mindenki számára, de sajnos nagyon kevesen szánják rá magukat, hogy azt az álmukat valóra is váltsák. Én viszonylag későn váltottam valóra az álmomat, mert Pápa kis város, és nem volt lehetőségem az ökölvívással foglalkozni, amíg el nem kerültem onnan. Addig - jobb híján - maradt a súlyemelés, amíg el nem tiltottak egy doppingvétség miatt. Az ökölvívás számomra egy próba volt, eredetileg meg sem fordult a fejemben, hogy valaha versenyszerűen űzöm majd ezt a sportot.

Ha jól tudom, ez 1993-ban volt...

- Nem, 1996-ban. A súlyemelést hagytam abba 1993-ban, utána még egy darabig erőemeléssel foglalkoztam.

Beszélj kérlek arról az ominózus ügyről, mely után abbahagytad a súlyemelést.

- Nem vagyok büszke a történetre, de nem is tagadom meg a múltat. Az én nevemhez főződik az akkori évek legnagyobb doppingbotránya, amikor a szekszárdi Húsos Világkupára készültem, és megbuktam a vizsgálaton.

Néhány nappal vagyunk az olimpiai dopping-botrányok után, ahol minden vétkes - nemzetiségtől függetlenül - ártatlanságát hangoztatta, ezért adódik a kérdés: jogosan hurcoltak meg?

- Persze, hogy jogos volt! Nincs értelme tagadni, használtam tiltott szereket, s úgy készültem a versenyre. Az eljárás mikéntje nem volt jogos, de maga a tényállás az első perctől kezdve egyértelmű volt. A szövetség hozzáállása nem volt tisztességes, ezért is voltam kénytelen abbahagyni.


Mi volt a probléma a szövetség eljárásával, hiszen most mondtad, hogy kokszoltál!?

- A teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy velem együtt megbukott két ifjúsági korú versenyző is, akiket minimális időre akarták eltiltani. Engem viszont három évre a hazai versenyektől, és egy életre a nemzetközi porondtól. Az a legszebb az egészben, hogy a súlyemelő szövetség - a botrány kirobbanása után - olyan mesével állt elő, hogy én sohasem voltam súlyemelő. Te érted ezt? Már tíz éve foglalkoztam akkor a sportággal, nyertem középiskolás bajnokságot, voltam serdülő ranglistavezető. Erre kitaláltak egy olyan képtelen történetet, hogy csak azért indultam el a versenyen, hogy rossz hírbe hozzam a súlyemelést.

Nem semmi. De ugorjunk egy kicsit az időben, és folytassuk ott, hogy elkezdted az ökölvívást.

- Hamar kiderült, hogy ehhez a sporthoz is van affinitásom. Kezdett jól menni a bunyó, és az edzők rávettek arra, hogy különböző kisebb versenyeken induljak el. Aztán a Dobó István emlékversenyen egyből beverekedtem magam a döntőbe, ahol végül alul maradtam az akkori OB bronzérmestől, de onnantól eldőlt a sorsom. Szerettem is csinálni, és túl is léptünk a hobbi szinten. Mondhatnánk azt is, hogy a kocka el volt vetve. A többi már minden ment a maga útján.

Az utolsó - valljuk be, - félresikerült - meccsed óta keveset hallottunk rólad. Mivel foglalkozol mostanában?

- A júniusi meccs után nem sokkal megműtöttek. Rendbetettek a köldöksérvemet. Mostanában mivel foglalkozom? Edéseket tartok Fehérváron. Még csak felnőtt hobbistáknak, és főleg fitt-bokszot.

Mire vagy leginkább büszke az eddigi életedből?

- (nevet) Valami pozitív témát is szeretnél, amivel ellensúlyozhatjuk az eddigieket? Hát jó! Nagyon szeretem az állatokat, tartok is kutyát. Hobbiszinten fotózok. Szeretem csinálni. Ilyenekre gondoltál? Szeretek olvasni is. De tényleg. Az otthoni könyvtáram vetekszik a városi könyvtári gyűjteménnyel. Ha csak a II. világháborús irodalmat nézzük, akkor feltétlen. A Mein Kampf-tól kezdve Rommel és Goebbels életén át mindent megvan. De a szépirodalmat sem hanyagoltam el, Shakespeare-től Thomas Mann-on át a kortárs irodalomig minden kötetett előszeretettel forgatok. Ezek olyan tulajdonságok, melyekre - én úgy érzem - büszke lehetek.

Kicsit még térjünk vissza a rossz tulajdonságaidra!

- Szétszórt vagyok, illetve hajlamos vagyok félvállról venni dolgokat. Jó példa erre az utolsó meccsem, amit egyrészt a sérülés miatt nem kellett volna elvállalnom, másrészt össz-vissz egy hetet készültem. Az év eleji berlini fellépésem után azt gondoltam, hogy annyira jó, és annyira szép vagyok, hogy menni fog. De ez ökölvívás nem a lazaságról szól, és a saját káromon tanultam meg, hogy annyira mégsem vagyok jó, és sajnos még szép sem vagyok...