A 2007-es esztendő eddig a Marquez-fivéreké - ha korábban bárki is kétségbe vonta a mexikói testvérpár hatalmas tudását és remek eredményeit, az idei évben az a kevés kételkedő is kénytelen volt elhallgatni: márciusban Rafael (37-3; 33KO) a legjobb nagyharmatsúlyút, Israel Vazquezt legyőzve, Juan Manuel (47-3-1; 35KO) pedig a legendás Marco Antonio Barrerát felülmúlva verekedte fel magát az összes elismert szaklap súlycsoportoktól független listájára - persze csak oda, ahol eddig nem szerepelt a nevük - sikerszériájuk ugyanis nem most kezdődött.

A Marquez-fivérek Mexikó szívében, a gigapoliszi népességgel rendelkező Mexikóvárosban láttak napvilágot egy nyolcgyermekes családban, Juan Manuel 1973. augusztusában, Rafael pedig 1975. márciusában. A népes famíliában tradíciónak számított az ökölvívás művészete: a családapa maga is bokszoló volt, aki profiként több mint 30 mérkőzést vívott, így a sportág, s utólag az egész életre szóló hivatás szinte az első perctől ki volt jelölve a testvérek. Rafael és Juan Manuel már egészen fiatalon megismerkedett a szorítók világával, s már kiskamasz korukban versenyeken vettek részt, később pedig sikeres amatőr karriert futottak be, mielőtt nagyon fiatalon profinak álltak. Fiútestvérekről lévén szó, elkerülhetetlen volt a rivalizálás, és az edzőteremben egészen korán összekerülő fivérek alkalmanként olyan keményen odasóztak egymásnak, hogy mire szétválasztották őket, már nehéz volt megállapítani, hogy melyik vérfolt kinek a számlájára írható. Ez a fajta, a testvéri jó viszonyt egyáltalán nem befolyásoló rivalizálás alighanem a legértékesebb kesztyűzésekkel ajándékozta meg Marquezéket, akikre mind a mai napig oda kell figyelni, ha edzésen ütőtávolságba kerülnek egymástól, a Marquez-pofonok ugyanis legendásan romboló erejűek.

Noha Rafael még csak 32, Juan Manuel pedig 33 éves, profi karrierjüket meglehetősen korán, a latin-amerikai bokszvilágban jellemző módon nagyon fiatalon kezdték meg - az idősebbik fivér 1993-ban, öccse pedig két évvel később. Egy mesebeli történet úgy folytatódna, hogy a kemény munka és a hihetetlen odaadás hamarosan meghozta gyümölcsét, azonban a mexikói páros esetében erről szó nincsen - mindkét Marquez vereséggel debütált: Juan Manuelt bemutatkozó meccsének mindjárt az első menetében diszkvalifikálták, Rafael pedig egy tapasztalt harcos ellen a 8. felvonásban kiütéses vereséget szenvedett. Mindez hosszú évekre visszavetette az utóbb boksztörténeti babérokat arató Marquez-fivérek pályafutását, azonban nem adták fel egészen addig, amíg álmaikat be nem teljesíthették.

"Ha minden egyes meccsen megmutatod, hogy mekkora szíved van, s megcsillogtatod a közönségségnek boksztudásodat, a dolgok jóra fordulnak. Minden egyes lehetőséget meg kell ragadni a siker érdekében." - mondta Rafael, s ez vált a Marquez-tervérek mottójává. Juan Manuel a következő években pehelysúlyban, öccse pedig harmatsúlyban küzdött hazája, illetve az Egyesült Államok területén, s képességeikkel, kitartásukkal, akaraterejükkel - és nem utolsósorban látványos stílusukkal - könnyedén kivívták a közönség szimpátiáját és elismerését. Kiváltképp az idősebbik Marquez pályafutása ívelt ígéretes módon felfelé: 1997-ben megszerezte a WBO észak-amerikai bajnoki övét, amit a következő hónapok során hét alkalommal is megvédett, köztük a későbbi világbajnok Agapito Sanchezt is legyőzve. A fiatalabbik fivér is sorra nyerte látványos, kiütéses diadalait, hamarosan azonban ismét rossz széria következett a mexikói harcosok karrierjében: Rafael 1998-ban újabb idő előtti vereséget szenvedett a nem túl acélos Francisco Meteótól, bátyja pedig a következő esztendőben, a korszak egyik legjobb pehelysúlyújával, Freddie Norwooddal szemben maradt alul pontozással. Az előbbi vereség nehezen megmagyarázható, az utóbbi esetében azonban érdemes megjegyezni, hogy a WBA pehelysúlyú világbajnoki mérkőzéséről volt szó, s a 12 menetes találkozó egy roppant kiegyenlített, nehezen pontozható küzdelmet hozott, melynek a végén a bírák a veretlen bajnokot hozták ki győztesnek, aki egyébként Julio Pablo Chacon első vereségéért is felelős. Még mindig nem jött el a Marquez testvérek ideje, sőt: 2000-ben Rafael egy nyíltsisakos, hatalmas bombáktól hangos mérkőzésen ismételten KO-s vereséget szenvedett - a későbbi világbajnoki kihívó Genaro Garcia maga is nehéz helyzetbe került, mielőtt egy fültő környékén landoló ütéssel megpadlóztatta vasöklű ellenfelét - ezt követően azonban már a remek eredmények egész sora következett.

Juan Manuel a Norwood elleni kudarc után gyors léptekkel vette az akadályokat az újabb világbajnoki lehetőség felé, s 2002-ben, a később szintén világbajnoki trófeát szerző Robbie Pedent kiváló teljesítménnyel, az IBF eliminátori mérkőzésének 10. menetében megállította. Öccse sem kívánt a háttérben maradni: Rafael 2001-ben, a rendkívüli bokszkarriert befutó, két súlycsoportban is az élre törő Mark Johnson ellen húzott kesztyűt egy tízmenetesre tervezett mérkőzésen, amit megosztott pontozással meg is nyert. A szoros végeredmény miatt hamarosan megrendezték a visszavágót - immáron az IBF harmatsúlyú eliminátori címéért -, s ezúttal a fiatalabbik testvér hozta élete legjobb formáját: a nyolcadik menetben megállította a rendkívül eredményes amerikait, s minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy ki a jobb harcos.

A várva-várt nagy lehetőség 2003. februárjában jött el a Marquez-család számára, s az idősebbik fivér mindössze két héttel előzte meg öccsét a már-már rivalizálásnak számító világbajnoki versenyben. A Las Vegasi Mandalay Bay-ben - a gálán, melyen Kótai Mihály is kesztyűt húzott - Juan Manuel az ötszörös világbajnok Manuel Medinával nézhetett farkasszemet, a siker kapujában pedig már nem volt megállás: az ekkor 29 éves ökölvívó hatalmas verésben részesítette nagynevű honfitársát, akit a bíró a 7. menetben mentett ki az egyoldalú küzdelemből - az idősebbik Marquez végre felülhetett az IBF pehelysúlyú trónjára! Rafael két hét és néhány utcasaroknyi különbséggel teljesítette saját álmát: ő február 14-én, a Caesar's Palace-ban a harmatsúlyban hat éve uralkodó, veretlen Tim Austin ellen lépett ringbe, akinek minden igyekezete hiábavaló volt kényelmes pontelőny szerzésére 27 éves riválisával szemben - a fiatalabbik Marquez öklei a nyolcadik felvonásban ugyanis elsültek, és Austin hosszú uralkodása egy rohammal a múlté lett, akárcsak makulátlan rekordja. Mozgalmas hónap volt ez a mexikói família históriájában - két hét alatt két IBF övvel gazdagodott Marquezék vitrinje.

A duplasiker egy csapásra ismertté tette a mexikóvárosi harcosok nevét, akiknek hosszú évek kemény és viszontagságos munkája ért be Ignacio Beristain edző-menedzser kiváló szakértelmének közreműködésével. Pénzügyi és elismertségi vonalon persze nem lehetett mindjárt a szupersztárok kategóriájába sorolni a fivéreket - ezt a státust a következő esztendőkben, a kemény meló folytatásával vívták ki, s jutottak el egészen a súlycsoportoktól független listákig. Rafael az Austin elleni diadalt követően, a tavalyi év végéig összesen hét alkalommal védte meg harmatsúlyú övét, s öt alkalommal nem volt szükség a pontozók munkájára - ezek a látványos sikerek a szakma csodálatát is kivívták, s nem véletlenül kiáltották ki napjaink egyik legnagyobb bombázójának. Juan Manuel diadalmenete is folytatódott: hamar egyesítette trófeáját Derrick Gainer WBA övével, 2004-ben pedig a sztárstátuszt megszerzéséért szállt harcba egy új csillag, a Marco Antonio Barrerát néhány hónappal korábban lehengerlő Manny Pacquiao ellen. Marqueznek három elsőmenetes leütést kellett túlélnie, hogy felvegye a kesztyűt riválisával, meglepő módon azonban sikerült összeszednie magát, s a továbbiakban agresszív ökölvívásával és kontráival nagyon megnehezítette a fülöp-szigeteki tornádó dolgát - találkozójuk végeredménye így lett mindkét fél részéről vitatatott döntetlen - azaz egy lezáratlan ügy. Az év meccse címre is pályázó összecsapás, a látványos feltámadás és a már-már karnyújtásnyira lévő győzelem ellenére sem kapta meg a következő két évben Juan Manuel azokat a lehetőségeket, amiket megérdemelt. Így történhetett meg, hogy két könnyed címvédés után, a WBA nyomására, mindössze néhány tízezer dollárért Indonéziában volt kénytelen ringbe lépnie, méghozzá a helyi veretlen csillag, Chris John ellen. Ezen a találkozón nem csak John volt Marquez ellenfele: a közönség, a vezetőbíró (kétszer intett mélyütésért) - és sokak szerint a pontozók is az ellenfél sarkában gyűltek össze, akik a szoros 12 menet lepontozása után, egyhangúlag a helyi sztárnak adták a meccset, aki egyébként remek teljesítményt nyújtott. Akár jogos, akár jogtalan a vereség, Juan Manuelnek be kellett látnia, hogy karrierje fordulóponthoz ért. Tavaly, a WBO ideiglenes pehelysúlyú övéért ringbe lépve ezért mindent a látványos sikerekre tett fel, s kétszer is idő előtti diadalt tudott aratni - ezek a győzelmek döntő fontosságúnak bizonyultak, nélkülük ugyanis nem került volna megrendezésre egy régóta emlegetett mexikói párosítás - a Barrera elleni házi döntő.

Kísérteties a hasonlóság az idei és a 2003-as események között: a Marquez-fivérek márciusban ugyanis ismételten két hét különbséggel arattak újabb fordulópontot jelentő sikert. Ezúttal Rafael kezdte meg sikersorozatot: harmatsúlyból fellépve, a nagyharmatsúly legjobbja, a WBC és a The Ring magazin övét is birtokló Israel Vazquez ellen húzott kesztyűt a találkozón, melyet már előzetesen az év mérkőzéseként harangoztak be. A két mexikói harcos nem cáfolt rá az elvárásokra, a hatalmas csatában pedig, számos fordulat után végül Rafael diadalmaskodott - az orrát eltörő Vazquez a nehéz légzésre hivatkozva a hetedikben feladta a találkozót. Két hét múlva Juan Manuel következett: ő is egy kategóriát feljebb lépve, a WBC nagypehelysúlyú övét birtokló Marco Antonio Barrerával küzdött meg, és a 2007-es esztendő újabb gyöngyszemét hozó, óriási csatában győzte le Mexikó egyik legnagyobb bokszlegendáját fantasztikus ökölvívást bemutatva.

Idén a Marquez-fívérek egyszerűen nem hibáztak, magabiztosan, a megfontolt és az agresszív bunyó kombinálásával verték meg nagynevű riválisaikat - nem csoda hát, hogy nevük megtalálható a The Ring magazin súlycsoportoktól független listáján: Rafael az előkelő harmadik, bátyja pedig mindjárt utána, a negyedik helyen - megelőzve olyan neveket, mint Winky Wright, Bernard Hopkins vagy Joe Calzaghe. A siker pedig minden bizonnyal folytatódik: máris egy sor találkozó lehetősége vetődött föl a következő hónapokra, köztük a nagyon izgalmasan hangzó Vazquez és Barrera elleni visszavágóké - Marquezékben és jó csatákban tehát a továbbiakban sem lesz hiány. Bárhogy is alakul a fivérek karrierje a jövőben, idei diadalaikkal végérvényesen stabilizálták helyüket a boksztörténelem különleges lapjain, melyeket a boksztestvéreknek tartanak fenn. Az a családi kötelék, egymás iránti tisztelet, testvéri szeretet, megbecsülés, no meg a közös edzéseken kiosztott, sok ezer, barátinak aligha nevezhető, tapasztalatszerzés szempontjából viszont annál inkább értékes pofon sportágunkat egy igen jeles és roppantmód szimpatikus testvérpárral ajándékozta meg, egy olyan harcos párossal, amely minden ízében profi, virtuóz és ami talán a legfontosabb: közönségbarát. Marquezék históriája igazi sikertörténet, s pont ez az, amire az ökölvívásnak manapság szüksége van.