1940-et írtunk, mikor a nem egészen 19 éves Ezzard először húz kesztyűt profi mérkőzésen, méghozzá Ohio Cincinnati nevű városában. Természetesen a becenevét is a város után kapta, noha ő maga Georgia államban született, Ohióba 9 éves korában költözött a család.  Ezzard '40-ben még középiskolás, de már egy sikeres és viszonylag hosszú amatőr múlt áll mögötte, ami alatt azt kell érteni, hogy a rekordok szerint 42 meccsből egyszer sem talált legyőzőre és megnyerte a nagyrabecsült Chicago Golden Glove versenyt. Első 14 profi mérkőzését szintén könnyedén hozta, ehhez pedig nem egészen 14 hónapra volt szüksége. Itt még gyorsan megjegyezném, hogy Ezzard életével kapcsolatban elég sok a kérdőjel, például menedzsere meg nem történt meccseket is a nevéhez írt, így a továbbiakban értelemszerűen mindenhol a legvalószínűbbnek tartott adatokat igyekszem használni.

1941 június 9-én találkozott első komoly ellenfelével Ken Overlin személyében, akitől 10 menetben pontozásos vereséget szenvedett. Ennyivel le is zárhatnám az eseményt, hiszen Ken Overlin valószínűleg többségünknek nem sokat mond. Viszont ha azt mondom, hogy ez az ember pontosan egy hónappal korábban veszítette el a középsúlyú világbajnoki övet, akkor az azért egy kicsit beszédesebb. Talán szintén érdekes, hogy Overlin a szintén nagyra tartott Billy Scorse ellen veszített egyhangú pontozással, de a New York Times szerint Scorse akkora verést kapott Overlintől, hogy az eredmény kihirdetése után a közönségbe belefagyott a szó is. Ha mai viszonyokra akarjuk fordítani a dolgot, akkor mondjuk úgy, hogy a feltörekvő Amir Khan nem Prescottól, hanem mondjuk Juan Manuel Marqueztől kapott ki, pontozással. (A kép azért is helyesnek tűnik, mert Overlin sem az egyetlen világbajnok volt ezidőben. Korábban ugyanis a New Yorki Atlétikai Szövetség és az Észak-Atlantai Atlétikai Szövetség véleménykülönbsége miatt két bajnokot ismertek el világbajnoknak. Overlin a kevésbé elismert NYSAC övet birtokolta. A másik hasonlóság, hogy ebben az időszakban aranykorát élte a középsúly, az egyelőre Hall of Famebe nem választott ír származású bokszoló maga is több halhatatlan legendát győzött le.)

Kilenc hónappal és néhány felhozó meccsel később Ezzard ismét találkozott legyőzőjével, ezúttal döntetlennel zárult a küzdelem. Talán még említsük meg, hogy a felhozó meccsek között volt Teddy Yarosz korábbi középsúlyú világbajnok, aki a Boxrec.com internetes adatbázisa szerint 107-16-3-as rekorddal lépett ringbe Ezzard ellen, illetve a korábbi félnehézsúlyú világbajnok Anton Christoforidis is.

A következő fontos állomás Charles Burley legyőzése volt. Burley nevével talán többen találkoztak már, a Ring magazin örök ranglistáinak állandó szereplőjéről van szó. Többek között minden idők hatodik legjobb középsúlyú öklözőjének és az elmúlt nyolcvan év harminckilencedik legjobb bokszolójának megtisztelő címeit is megkapta. Nos, a Charles vs Burley mérkőzésről viszonylag kevés információ maradt fent, de a philadelphiai Burley egyértelműen kikapott az Overlin helyett beugró Charlestól, sőt Ezzard lepadlóztatta és a kiütéses győzelemtől sem állt messze, igaz a mérkőzés első felében menetről menetre változtak az erőviszonyok. A kor szokásának megfelelően a visszavágó sem váratott magára sokat, azon az estén a húsz éves Ezzard 7-1-2 arányban verte neves ellenfelét.

Bármilyen furcsa, Ezzard karrierjének első fele hamarosan lezárult, de előbb még kétszer legyőzte a későbbi félnehézsúlyú bajnok Joey Maximet. Ekkor a második világháború közbeszólt és 1942-ben Ezzardot - több kiváló bokszolóval egyetemben - besorozták. A háború alatt  összesen kétszer lépett ringbe, de mindkétszer kikapott. Előbb Jimmy Bivins pontozással, majd a félelmetes Lloyd Marshall kiütéssel győzte őt le.

A háború után aztán Ezzard Charles ismét visszatért az edzőtermekbe és ezúttal eltökéltebb volt mint valaha. Ekkor már jó 10 fonttal többet nyomott mint karrierje elején, de korábbi gyorsasága és időzítése ekkor még jottányit sem kopott meg. '46 közepén legyőzte Archie Mooret, majd visszavágott Lloyd Marshallnak is. A kor bokszolói mentalitására jellemző, hogy a második Marshall meccsen sem unatkoztak a nézők, hiszen Marshall ezúttal is padlóra küldte Cincinnati büszkeségét, majd öt menettel később már ő volt képtelen a folytatásra. Még az év végén visszavágott Jimmy Bivinsnek 10 menetben, majd következő tavasszal ki is ütötte a clevelandi klasszist. A teljesség kedvéért azért megjegyzem, hogy a második meccsükön azért Ezzard is megismerkedett a pittsburghi bokszgála vásznával.

A győzelmi széria nem tartott időben sokáig, májusban ismét legyőzte Mooret, majd kikapott a rettegett Elmer Raytől. Elm sosem volt világbajnok, így kétlem, hogy sokan ismerik a nevét, de annyit mindenképp érdemes tudni róla, hogy '47-ben ő volt az első számú nehézsúlyú kihívó, amíg Jersey Joe Walcott le nem győzte, illetve hogy a Ring magazin 2003-as listája szerint a személyében tisztelhetjük minden idők negyvennegyedik legkeményebb ütőjét súlycsoportoktól függetlenül. Azt mondtam sosem volt világbajnok, ami kétségtelenül igaz is, de tegyük hozzá, hogy nem sok ember kívánt egy ringben állni vele, még kevésbé harcolni ellene. Nos Ray a pontozók döntésének értelmében legyőzte Charlest megosztott pontozással, a Ring magazin korabeli tájékoztatása szerint viszont Charles könnyedén nyert a gyorsabb és pontosabb ütéseivel, az amúgy támadóként fellépő Rayjel szemben. Ez alapján minimum véleményesnek nevezhetjük a találkozót.

Alig később ismét Lloyd Marshall következett, ezúttal Ezzard végleg lezárta kettejük rivalizálását egy brutális két menetes megsemmisítéssel. Lloyd nem adta magát könnyen, de harmadszorra már nem tudott felállni a leütésből.

Akik ismerik Archie Moore életét azok tudják, hogy Ezzardhoz mérhető legendáról van szó, de az igazság az, hogy számára Ezzard rossz ómen volt. A klasszis Moore az egyértelmű és a szoros vereségek után harmadszorra is lehetőséget kapott a szépítésre, ezúttal kiválóan is teljesített. A Ring így írta meg az eseményeket:

"Charles nyerte az első két menetet, elveszítette a következő kettőt és megnyerte az azt követő hármat. Rettenetes iramot diktáltak... A nyolcadik menet közepén Moore elkapta Charlest egy borzasztó kemény balhoroggal és folytatta a rohamozást... Charles határozottan a kiütés peremén volt... aztán mindenki megrökönyödésére lerázta magáról a kábulatot és ő szórta meg Mooret egy balhorog záporral, majd egy tökéletes jobbhoroggal."

Bár az Öreg Mongúzt sokan ismerik, azért jegyezzük meg, hogy a Ring Magazin 2003-ban a történelem negyedik legnagyobb ütőjeként nevezte meg és az elmúlt nyolcvan év tizennegyedik legjobb bokszolónak tartja.

A következő meccsen a fiatal Sam Baroudi következett és sokan úgy tartják, hogy kettejük meccse után a Cincinnati Kobra már nem mart úgy mint korábban. Baroudi a fiatalsága ellenére nagyon magabiztosan lépett ringbe, tapasztalatlanságát egy jó győzelmi szériával kompenzálta. A kemény Bob Satterfield második menetes kiütése közvetlen a Charles elleni meccs előtt mindenképp jó előjel volt számára. Sam rendesen meg is dolgoztatta Ezzardot. A tíz menetre kiírt meccs hatodik menetétől viszont már nem tudta kompenzálni a kettejük közötti klassziskülönbséget és Charles kegyetlen rohamai erősödtek, míg végül az utolsó menetben kiütötte Baroudit. Az alig huszonegyéves ökölvívó nem sokkal később belehalt sérüléseibe.

Ezzard, mint hasonló esetben szinte minden harcos, teljesen összetört és ha a Baroudi család nem biztatja folytatásra, alighanem vissza is vonult volna. Az ösztönzés hatására aztán Ezz folytatta, de soha többé nem lobogott benne a tűz az ellenfél elpusztítására. A korabeli sajtó szerint a boksz számára már csak kötelesség volt. Következő két meccsének bevételét felajánlotta Baroudi családjának, majd ismét legyőzte Bivinst egyhangú, majd Maximet többségi pontozással.

Következő mérkőzése magához képest igen sokára, négy hónappal később következett, mégpedig a legendás Jersey Joe Walcott ellen. A dátum 1949 július 22, a tét pedig a nehézsúlyú világbajnoki öv. A korábbi amatőr váltó és középsúlyú bajnok tehát megkapta élete első lehetőségét a profi világbajnoki cím megnyerésére. Az öv természetesen a Joe Louis által hátrahagyott egyetlen és legértékesebb öv, mely a bajnok első visszavonulásával szabadult fel. Walcott a meccs előtt már kapott két lehetőséget Joe Louis ellen, de nem tudott élni vele, majd ezúttal a betöltetlen címért küzdött Charlesszal. A történészek szerint ez már nem a legjobb Ezzard Charles volt, de egy fantasztikus teljesítménnyel egyértelműen megverte New Jersey kedvencét.

A következő 25 hónapban nyolcszor védte meg címét, így a valaha volt egyik legszorgosabb nehézsúlyú bajnoknak számít.  Legyőzöttjei közt volt a félnehézsúly korábbi ura Gus Lesnevich, az első számú nehézsúlyú kihívó Pat Valentino, a kemény állú Freddie Beshore, a visszatérő Joe Louis volt, majd ismét Walcott és Joey Maxim próbálták útját állni, hiába.

A Louis elleni találkozó érdekessége volt, hogy Charles komolyan vonakodott kiállni Joeval, mert a korábbi bajnok a példaképe volt. Amikor aztán mégis eljött a meccs napja, Ezz nem volt tisztelettel a Barna Bombázó iránt, hanem kíméletlenül megverte a korábbi bajnokot, a pontozólapok tanulsága szerint alig 2-3 menetet adva neki a tizenötből. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Louis karrierje legnagyobb súlyával, 99 kilóval mérlegelt, ami 4-5 kilóval több volt a kelleténél és persze 36 éves volt ekkor. Az érem másik oldala viszont, hogy a bajnok is jócskán túl volt a fénykorán. Igaz ekkor még 30 éves sincs, de ahogy a reflexeikre és gyorsaságukra építő ökölvívókkal már csak lenni szokott, közel hetven meccsel a háta mögött már határozottan gyengébb teljesítményt hozott mint a Baroudi meccseket megelőzően.  Persze az Ezzard sztori ettől még folytatódik.

Walcott és Joey legyőzése után 1952 június 5-én ismét Joe Walcottal kellett szembenéznie, aki ezúttal 7 menetben megsemmisítette a tőle fiatalabb, de már erodálódó és kisebb bajnokot. Aki esetleg azt hinné, hogy ez könnyen ment, annak azért hozzáteszem, hogy a  Ring magazin ezt a meccset választotta az év legjobbjának '52-ben. Ahogy az akkoriban lenni szokott, Walcott visszavágót adott Charlesnak, azonban egy tizenöt menetes gigászi eposz végén a pontozók szűken, de egyértelműen Walcottot látták jobbnak. Az újdonsült bajnok uralkodása kárász életűnek bizonyult, mert még ezévben összehozta a sors a fiatal és sikerre éhes Rocco Francis Marchegianoval, vagy ismertebb nevén Rocky Marcianoval. Rocky mondhatni megszenvedett Walcottal, hiszen az öreg nem csak vezetett a pontozólapokon, de Jersey le is ütötte őt. A Marciano legenda viszont fennmaradt, amit Rocky egy borzasztó erejű jobbhorognak köszönhetett, amivel leterítette riválisát. A szokásos visszavágót aztán kevesebb, mint egy menet alatt befejezte az ifjú bajnok, Walcott pedig végleg szögre akasztotta a kesztyűt.

Nem úgy Charles, aki két nagyszerű kiütéssel jelezte, hogy még mindig számolni kell vele és '54 júniusában meg is kapta a maga lehetőségét Marciano ellen. Egyikük sem vette félvállról a meccset,  óriási formában léptek ringbe. Rocky diktálta az iramot, de Ezzard sem maradt adósa a hirigben, ha pedig rükvercbe kapcsolt, akkor is végig tudott vigyázni, hogy elkerülje a köteleket és ne hagyja Marciano kíméletlen ütészáporát kibontakozni. A meccs nagyjából tíz menetig volt kiegyenlített és bár utána is kétoldalú maradt a csata, de a munkatempó egyre inkább a csupán két évvel fiatalabb, de még jóval agilisebb Rocky malmára hajtotta a vizet. A pontozók egyöntetűen Rocky fölényét látták, de a közönség ismét egymás ellen akarta látni a két bokszolót. Ezzel a meccsel lett a Cincinnati Kobra az egyetlen bokszoló, aki 15 menetet kibírt Marciano ellen a ringben.

Ezz tehát ismét megküzdött Marcianoval, a meccs ezúttal sem okozott csalódást. Charles ugyan  hamar a földön találta magát, de kettőre már a lábán volt és folytatódhatott a küzdelem. A hatodik felvonásban aztán valódi dráma kerekedett, amikor Ezzard egy lecsúszott horgot könyökkel húzott meg és ezzel szó szerint kettétörte Rocky orrát. Természetesen ömlött a bajnok vére is, annak elállítására pedig esély sem volt. A bíró a hetedik menet után figyelmeztette a bajnok ringsarkát, hogy hamarosan le kell állítania a meccset, de mint tudjuk az olasz-amerikait ennyivel nem lehetett eltántorítani, megadás helyett borzasztó rohamozásba kezdett. Először leütötte Charlest, majd folytatta a támadást és ismét letaglózta hősünket, aki ezúttal nem tudott időben felpattanni. Al Berl mérkőzésvezető véget vetett a küzdelemnek. A teljes képhez azért még hozzá kell tenni, hogy sokan bírálták a döntést, mert úgy érezték, hogy a tapasztalt veterán csak a bíróra várt a számolásnál és kész volt folytatni a küzdelmet, aki állításuk szerint a számolás végét meggyorsította. Persze ma már nehéz kideríteni az igazságot. Az viszont tény, hogy Ezzard Mack Charlesnak ideje volt visszavonulót fújni, teste nem bírta többé a gigászi csatákat.

Ahogy azonban előtte és azóta is oly sokan, Charles sem tudott elszakadni a kötélnégyszögtől, elsősorban anyagi gondja miatt. 1955 és 59 között 23 mérkőzésen vett részt, melyből 13-at elbukott. Ezzel együtt is a hivatalos rekordja szerint 118 meccset vívott, ebből 92 alkalommal győztesen hagyta el a szoritót, 51 esetben a végső gongszó előtt.

A valaha félelmetes Kobrának bokszolói pályafutása után is munkába kellett állnia. Volt többek között éjszakai bárban kidobó és biztonsági ügynök, de megpróbálkozott a pankrációval is. Érdekesség, hogy a Ezzard híresen jó nagybőgő játékos is volt, a negyvenes években New York legmenőbb jazz mulatóiban is rendszeresen játszott a kor legnevesebb művészeivel.

A bajnok élete, mint a nagy emberekkel oly sokszor előfordul, sajnos nem tartott sokáig. 1966 környékén amiotrófiás laterálszklerózist (más néven Lou Gehring-betegség) diagnosztizáltak nála, ami az akaratlagosan mozgatható izmokat beidegző agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó végzetes betegség. A kór sokszor igen gyors lefolyású, a korábbi baseball sztár Lou Gehring például alig 3 évet élt a betegséggel, ehhez képest Charles szervezete 1975-ig kitartott. 1967-ben Chicagóba költözött, ahol szoros barátságot kötött szomszédjával  Muhammad Alival és Marcianoval és szoros kapcsolatot ápolt. A World Boxing Hall of Fame 1984-ben, az International Hall of Fame 1990-ben választotta be a Halhatatlanok Csarnokába és bár élete nem egészen 54 évig tartott, életművére alighanem emberöltők múltán is emlékezni fognak.

Aba Péter - Thoer